[sz]Fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem/Facebook[sz]
Nem egy szokásos köszöntőbeszédet mondott a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese kedden az intézmény évnyitóján.

Mint azt megírtuk, a folyamatos tiltakozás és a tüntetések ellenére megkezdődött a tanév az egyetemen. A hallgatók és a tanárok úgynevezett kísérleti tanköztársaságot hirdettek, aminek a tevékenységébe beleférnek a hagyományosnak számító oktatási egységek, zárt és nyitott kurzusok és az egyetem helyzetére reflektáló akciók.

[kapcsolodo]/a-tiltakozasok-mellett-is-megkezdodik-a-tanev-az-szfe-n/[kapcsolodo]

Upor László távozó rektorhelyettes beszédét az elsőéves egyetemistákhoz az SZFE Facebook-oldalán is közzétették. Mi is változatlanul közöljük:

“Kizökkent az idő, ki tagadhatná?
Upor László rektorhelyettes beszéde az SzFE évnyitóján,
2020. szeptember 15.

Szokatlan ez: nem kell szép lassan, óvatosan bevezetni nyitott köreinkbe a frissen felvetteket. Idén úgy köszöntjük az újoncokat, hogy sokuk már nemhogy a tűzkeresztségen van túl, de máris többet tapasztalt-vállalt az egyetemi közösség életéből-gondjaiból-harcaiból, mint más (szerencsésebb?) hallgatók egy teljes képzési ciklusban, fél évtized során. A nem vágyott bőség zavara. Mindenesetre nyugodtan mondhatjuk,

ez a gólyacsapat nem most jött le a falvédőről, nem ma érkezett a hathúszassal; nehéz lesz nekik újat mondani.

Köszöntő-invitáló beszédben derűsnek-bizakodónak illik lenni, mosolygósan felvázolni a közös jövő szép, rózsaszín horizontját. Szívesen tenném, de csak részben volnék hiteles. Nem ígérhetek könnyed csevejt, hátradőlést, gondtalan diákéveket, boldog búslakodást patinás romkocsmákban. Lesz persze az is nyilván. De ami rátok vár, az ennél sűrűbb-izgalmasabb-katartikusabb, és egyvalamit biztos nem süthetünk majd rá: langymeleg, unalmas rutinpercek peregnek monoton, végtelen sorban.

Ha választott pályátok felől nézzük a dolgot, termékeny, gazdag pillanatban csatlakoztatok hozzánk. A téma az utcán hever, ahogy mondani szokás. Bár ilyen sűrűségben talán túlzás is, néha megelégednénk kevesebbel. Film, színház és média most az egész világ, és színész, látványtervező, „fizikus”, drámainstruktor stb. benne minden férfi és nő. Fellép és lelép s mindenkit sok szerep vár életében. (Ferdített idézet vége.)

De játsszunk akár hőst, akár intrikust vagy áldozatot, a legfontosabb – és létfontosságú, hogy ez így is maradjon –, hogy a Rákóczi út-Vas utca-Szentkirályi utca varázsháromszögében egy nagy társulat vagyunk, a közösség egy.

Nem abban az értelemben, hogy négyszázvalahány hallgatónak és félannyi oktatónak, dolgozónak egyöntetű az ízlése, a véleménye vagy akár csak az érdeklődése – dehogy! –, hanem abban az értelemben, hogy a keresésben vagyunk egyek: egyöntetűen a kutatásban, a kérdezésben vagyunk érdekeltek, abban lelünk élvezetet. Ez olyan hely, olyan közeg, ahol bizony kérdéseket szokás feltenni – pedig ez valamiért egyre kevésbé szokás különben.
[next]
Vannak végletes helyzetek – olyankor vissza kell nyúlnunk súlyos alapkérdésekhez is, mint például hogy „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen?” (Eredeti összefüggéséből kiragadott idézet vége.) De biztosak vagyunk abban, hogy a végletes helyzet nem jelent végzetest, és nem kell odáig elmenni, hogy megkérdjük magunktól: lenni vagy nem?

Szó sincs arról, hogy csak egyetlen vigaszunk maradt, úgy, ahogyan a legenda szerint a nagy Major Tamás biztatta a jeles epizódszínész Suka Sándort, miután minden kérését megtagadta: „hajrá, Suka”. (A történet bővebb változatával szívesen állok rendelkezésre később.)

Nálunk az élet alkotás, álom – és ebben meg fogjátok találni az örömöt, a gyönyörűséget; a sok morc tekintetű megfáradt tanár arcára pedig épp a ti tehetségetek fest majd mosolyt, mire ti még nagyobb lelkesedéssel dolgoztok, mi pedig még tehetségesebb tanárok leszünk – így alakul ki az ördögi helyett egy angyali kör. És miután megkaptuk Piramus, Thisbe vagy épp a Hold szerepét, eljátszottuk Gelsominát vagy a Mandarint, mikrofont, kamerát ragadtunk, kórusban követelünk még többet és többet telhetetlenül: „Ide nekem az oroszlánt is!”. Vagy újabb fordításban: „hadd játsszam az oroszlánt is én”.

Drámai helyzetek, pergő képek tömege vár, csak győzzük közös figyelemmel, energiával, kreativitással – de ne csak munka legyen „nullahuszonnégyben”. Jó, ha néha kijjebb-hátrébb tudunk lépni, le tudunk lassulni kicsit. Életmentő. És olyankor mégis csak lesz könnyed csevej, hátradőlés, patinás romkocsma.

Izgalmas időben csöppentetek közénk, kötöttetek velünk tanszövetséget. Ezt kell most formálisan is megpecsételnünk. A belépés-befogadás hagyományos rítusa a gólyaeskü letétele. Jó eséllyel nincs ma olyan eskü, amelynek szövegét többször, több szájból lehetett hallani az utóbbi hónapokban Magyarországon. Néhányan biztos fejből is tudjátok már.

Mondjátok most el együtt ebben az édeni kertben, és ezzel hivatalosan is az egyetem polgárai lesztek. Üdv a csapatban, a fedélzeten, a stábban, üdv a társulatban!”

Security Check Required

null

A fényképek feltöltője és a cikk írója