“Bizonyítási kényszerben vagyunk – nekünk a szakmai érveinknek kell hitelt és érvényt szerezni, nekik azt kell bizonyítaniuk, hogy valóban nyitott, párbeszédképes és toleráns közösséget alkotnak. Abban igaza van Máté Gábornak, hogy kis ország, kis szakma a miénk. Ezt a „kicsit” kellene jól csinálnunk”

– mondta Vidnyánszky Attila az Origóban megjelent hosszú interjúja végén.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen kialakult helyzetről, az okokról és az elképzeléseiről is beszélt a kormány által az SZFE kuratóriumának élére kinevezett rendező, a Nemzeti Színház igazgatója.

Mint azt mi is megírtuk, az SZFE dolgozói 5 pontban foglalták össze a követeléseiket, és azt ígérték, hogy “Eredménytelen tárgyalások esetén legkésőbb 2020. szeptember 21-étől határozatlan időre sztrájkba kezdünk”.

[kapcsolodo]/sztrajkot-hirdetnek-az-szfe-dolgozoi/[kapcsolodo]

Vidnyánszky ennek kapcsán azt mondta,

“Úgy tudjuk, hogy jövő hétfőn sem akarják elkezdeni a tanévet – a tegnapi sztrájkhirdetéssel kiderült, hogy végig őszintétlenek voltak. A tanárok úgy tettek, mintha el akarnák kezdeni a szemesztert. Elképesztő, hogy nem veszik figyelembe a diákok jövőjét.

Döbbenetes, hogyan használják a hallgatókat, mennyire manipulálják őket. Hihetetlen politikai játszma ez az első pillanattól kezdve. Olyan híreket kaptunk, hogy az Amnesty International segíti a tiltakozókat a szervezésben, és már nyáron egy táborban felkészítették a diákok egy részét arra, ami most történik”.

Erről sajnos bővebbet nem tudtunk meg, pedig biztosan érdekes részletekkel szolgált volna a kuratórium elnöke.

Szerinte több rendező és színész is – akik most a tiltakozókkal van – korábban mást nyilatkozott, akkor azt mondták, hogy változásra van szükség az egyetemen – mondta. A hallgatókról úgy vélekedik, hogy majd ha

“ez az euforikus hangulat véget ér, szembesülnek a valósággal. Ezt követi majd a fájdalmas kijózanodás és felismerés, hogy eszközként használta őket a politika.

Egyszerűen azért, mert az ellenzék nem tud fogást találni a kormányon, nem tud esélyessé válni a 2022-es választásokon, ezért mindent bevet – akár a diákok jövőjét is feláldozva. Döbbenetes. Sajnálom, és őszintén fáj, hogy így manipulálják és használják a hallgatókat”

– mondta a lapnak.

Vidnyánszky úgy tudja, hogy egyre több diák jelzi, hogy tanulni szeretnének, és olyan egyre erősödő jelzéseket kapnak, hogy vannak, akik félnek megszólalni.

Érzése szerint a gyűlölet hozta most össze az embereket, akik most őt gyűlölik.

“Azt gondolom, hogy nem lehetett elkerülni ezt a forgatókönyvet. Ha egy sokszínűbb, gazdagabb, minőségibb, igazságosabb korszakot szeretnénk elindítani a színművészeti egyetemen, akkor ezt meg kellett lépni. Kétségkívül többféle lehetőségre gondoltunk, hogy mi történik majd, ha valóban változtatni akarunk. Számítottunk erre, de volt bennem némi halvány remény, hátha nem lesz annyira gyűlöletes az a felállás a számukra, hogy együtt, közösen gondolkozzunk az intézmény és a szakma jövőjéről. Rengetegen támadnak és gyaláznak. Gigantikus erővel mocskolnak engem és a Nemzeti Színházat is, amit vezetek”.

Pedig szerinte sok sötét dolog van az egyetem múltjában, csak még nem mer senki kiállni emiatt.

Arra a kérdésre, hogy felmerült-e benne – látva a tiltakozásokat -, hogy lemondjon, azt válaszolta:

“Ha azt látnám, hogy tényleg én vagyok az akadálya a megegyezésnek, ha az én személyem gátolná, hogy elinduljon egy konszolidációs folyamat, akkor felállnék. De nem így látom.

A másik oldalról semmilyen szándék nincs a tárgyalásra, egyeztetésre”.

Véleménye szerint a diákok már most igazodni és megfelelni akarnak, ami viszont szerinte megbénítja az alkotó embert.

Arról, hogy ők hibáztak-e azt mondta, hogy nyilván voltak rossz mondatok, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az egyetem egy bunker és a hallgatók nem akarnak senkit beengedni, sőt ők maguk építettek barikádokat.

A terveiről szólva elmondta,

“Először is azt hangsúlyoznám, hogy a diákok, akik a harcukat vívják, pontosan tudják: azok a tanárok tanítják majd őket tovább, akikhez felvételiztek, akik eddig tanították őket… Emellett az elkövetkező években kiépül egy másikfajta képzési rendszer, így nem egy-, hanem többféle képzési metodika szerint, különböző oktatókkal valósul majd meg a képzés. Elodázhatatlan az infrastrukturális fejlesztés…

Az új campusra komoly ígéretet kaptunk a kormánytól”.

Az is a céljai között szerepel, hogy intenzívebbé váljon a nemzetközi élet, vendégtanárokkal, fesztiválokkal. Konferenciákon beszélnének a változási irányokról, ahol a filmes és a színházi szakma is ott lehetne.

“A képzés tartalmi részét tekintve azt sem titkolom, hogy olyan fogalmaknak is előtérbe kell majd kerülniük, mint például a szolgálat.

[next]

Hogy a hallgatók tudják, hogy azt a közösséget, amely lehetőséget biztosít majd a művészetük kibontakoztatására, most pedig arra, hogy tanulhassanak, szolgálniuk kell – nagy alázattal és tisztelettel, vidéken és a fővárosban. Tudniuk kell, hogy azt a csodálatos kincset, ami felhalmozódott, gazdagítaniuk és továbbadniuk kell. Büszkén arra, hogy magyarok, művésznövendékként ennek a kultúrának a gyermekei” – mondta.

A személyét ért bírálatokról úgy vélekedett, hogy

“Ezek fájdalmasan sértő szavak. Ha jobban belegondolunk ennek a gondolatnak a mélyébe, olyan megbélyegzés ez – vagy mondjam azt, hogy kirekesztő? –, ami felett nehezen lehet napirendre térni. Huszonöt éve járom Magyarországot, alig van szeglete, ahol ne lépett volna fel a beregszászi színház valamelyik rendezésemmel, az első tizenöt esztendőben minden előadáson ott voltam én magam is. Egy évadon keresztül voltam az Operaház főrendezője. Hét évig vezettem az ország második városának a színházát, a Csokonait. Két évig dolgoztam az Újszínházban. Rendeztem több mint egy tucat magyar színházban. És eltöltöttem három szemesztert a színművészeti egyetemen is…Ez a nyolcadik évadom a Nemzetiben. Igenis itthon érezhetem magam a hazámban.

Az előfordulhat, hogy az SZFE tiltakozó tanárainak félszavait nem értem. Azt hiszem, nem is akarom megérteni azt a nyelvet, amely létrehozta a szakmánkban ezt a félelemre és igazodásra építő mentalitást.

De nem ez most a lényeg. Bizonyítási kényszerben vagyunk – nekünk a szakmai érveinknek kell hitelt és érvényt szerezni, nekik azt kell bizonyítaniuk, hogy valóban nyitott, párbeszédképes és toleráns közösséget alkotnak. Abban igaza van Máté Gábornak, hogy kis ország, kis szakma a miénk. Ezt a „kicsit” kellene jól csinálnunk.”

A fényképek feltöltője és a cikk írója