Kezdőlap Politika Magyart irtani jöttek, szétverve mentek – Elhallgatott történelmi győzelmünk, a pozsonyi csata...

Magyart irtani jöttek, szétverve mentek – Elhallgatott történelmi győzelmünk, a pozsonyi csata története

45
0
Még mindig nagy adóssága a hivatalos magyar történetírásnak és a magyar közéletnek, hogy múltunk sorsfordító, pozitív eseményeit nem kezeli kiemelten, nem megy át a közgondolkodásba, hogy milyen jelentős is volt az adott tett. Szomorú tény, hogy a 907. július 4-e és július 7-e között lezajlott pozsonyi csata esetében gyakorlatilag elhallgatásról beszélhetünk, miközben ez az ütközet alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy 2020-ban mi, magyarok a hazánkban, itt, a Kárpát-medencében háborítatlanul élhetünk.

Ma nem beszélhetnénk keresztény magyar államról, ha honfoglaló eleink nem arattak volna bravúros győzelmet a keleti frank hadak felett. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti gondolat kiherélésén fáradozó szocialista történetírás szürke csinovnyikjai mindent elkövettek azért, hogy a magyar szempontból dicsőséges pozsonyi csata legfeljebb egy évszám legyen a lábjegyzetekben. Bezzeg azért nem voltak restek tenni, hogy két vesztes csatánk, a 933-as merseburgi és a 955-ös augsburgi ütközet emlékezete beleivódjon a nemzedékekbe. A csaknem félszáz győztes hadjáratot ellenben lekicsinylően csak “kalandozásnak” nevezték.

Foltok, bűnök, mulasztások

Az azonban még fájóbb és szinte megbocsáthatatlan mulasztás, hogy a rendszerváltást követően akadémiai berkekben több, mint negyedszázadig úgymond “jegelték” a témát. 1989 után csak a történelmi hagyományőrző szervezetek igyekeztek méltatni az ütközet jelentőségét.

A balliberális politikai kurzusok kultúrpolitikusai és “udvari” véleményformálói a Kovács László-féle “merjünk kicsik lenni” szellemiséghez igazodva söpörték a szőnyeg alá vagy bagatellizálták el a magyar história eme kiemelkedő mozzanatát.

A hőstelenítés évtizedei sajnos megtették a hatásukat: általában véve mi, magyarok borúsan látjuk múltunkat, jelenünket, és kiemelkedő eseményeinkhez is valamiféle kettős látással, hovatovább cinizmussal közelítünk. Jó példa erre az 1956-os forradalom. Miközben méltatjuk a pesti srácok szabadságharcát, hagyjuk, hogy a károgók elvegyék az örömünk, amikor az orrunk alá dörgölik, hogy a Köztársaság téri pártház ostromakor bestiálisan végeztek ki ÁVO-sokat. Meg egyébként is sok köztörvényes bűnöző is harcolt a forradalmárok között, foltot ejtve ezzel a szabadságharc tisztáságán. És máris ott tartunk, hogy a pohár félig üres, mert hát igaz, hogy győztünk 1848-ban is a császári seregek felett, de aztán jött Világos és a Bach-korszak.

De könyörgöm, mikor vágjuk már a folytonosan berzenkedők, meg ellendrukkerek szemébe, hogy kit érdekelnek a foltok?!

Nyilvánvaló, hogy a honfoglaló magyar harcosok nem voltak “matyóhímzések”. Sokan közülük durvák lehettek és kegyetlenek, és igen, valószínűleg még nőket is erőszakoltak a portyák során. De ettől még ezek a marcona emberek lerakták a magyar államiság alapjait, példának okáért a 907-es pozsonyi csatában aratott nagy győzelemmel.

A 907-es pozsonyi csata / Forrás: mek.oszk.hu

Biztos, hogy az amerikai függetlenségi háborúban is voltak foltok, meg a skótok angolok elleni szabadságharcának is voltak árnyoldalai, de ettől még azok az ő nagy történelmi pillanataik voltak, az ő dicsőséges múltjuk és ma mernek felhőtlenül, egyöntetűen örülni neki és ünnepelni. Ehhez persze kell egy Mel Gibson nevű tehetséges és bátor rendező is, aki nagy ívben tesz a foltokra és mer eposzokat írni, forgatni.

Kellene nekünk is már nagyon egy magyar Mel Gibson, hogy leforgassa a mi eposzainkat, például a 907-es pozsonyi csatát. Reméljük, hogy ez az áttörés is megtörténik hamarosan a magyar kultúrpolitikában, ugyanis nagyon szeretnénk már önfeledten, semmivel nem törődve örülni, büszkén megborzongani a rólunk szóló hőstörténetektől. Mi, magyarok nagyon tudunk lelkesedni, ha nem akadályoznak bennünket és mi sem saját magunkat.

Megindultak, hogy kiirtsák a magyarokat

Az ütközetről a Sváb és a Salzburgi Évkönyv tömören tájékoztat, a legyőzöttek kései leszármazottja, a bajor humanista tudós, Johannes Aventinus azonban részletesen tárgyalja a pozsonyi csatát, amely megakasztotta a bajor-frank keleti terjeszkedést. Aventinus arról tudósít, hogy a Liutpold bajor őrgróf és Theotmar érsek vezette seregek döntő ütközetre készültek.

Az esemény fontosságát mutatja, hogy a hadjáratban részt vett az összes német előkelőség. A keleti frankok célja a magyarok kiűzése, Pannónia visszaszerzése volt, amihez jelentős segítséget kaptak Gyermek Lajos királytól, de a pápa és a német egyház is hathatósan támogatta törekvéseiket. Tarján M. Tamás történész megállapítása szerint Ennsburgban, 907 júniusában mintegy 100 000 katonát gyűjtöttek össze, akik Liutpold és Theotmár salzburgi érsek vezetésével hamarosan megindultak, hogy a krónika szavai szerint:

kiirtsák a magyarokat.

A frank seregek optimistán várhatták az ütközetet, hiszen a nagy elődjük, Nagy Károly 791-ben, szintén a Duna két partján felvonulva legyőzte a Kárpát-medencét akkor lakó avarokat. Valószínűleg Liutpoldék ezért is választották, hogy szintén északról, a Duna felől törnek rá a magyar törzsszövetségre. A honfoglalás hivatalos dátumaként szinte minden dokumentumban a 895-896-os évek szerepelnek, a Kárpát-medence elfoglalása azonban ennél sokkal hosszabb ideig tartott őseink számára. A Dunántúlt csak a 900-as évek elejére sikerült a törzsszövetségnek birtokba vennie. Torma Béla Gyula hadtörténész kutatásai szerint 907-re, a Fischa/Lajta folyó vonalától, valamint a Morva folyótól keletre a teljes Kisalföld honfoglaló őseink fennhatósága, de legalábbis fegyveres ellenőrzése alatt állt.

Kisgyermekes család nézelõdik a Halászbástyán, az elõtérben Álmos vezér szobra / Fotó: MTI

Kisgyermekes család nézelõdik a Halászbástyán, az előtérben Álmos vezér szobra. Fotó: MTI

Kurszán (Árpád vezértársa) elfoglalta Pannóniát, és a nyugati gyepűsáv keleti határait az Ostmark (a mai Ausztria) területére tolta ki. A törzsszövetségi erők nyugati irányban 906-ra véglegesen legyőzték a korábban Szvatopluk fejedelem által irányított frank-barát morvákat, és Moráviát elszakították a Frank Birodalomtól.

Torma Béla Gyula úgy véli: emiatt alakult ki feszült helyzet a németek és a magyarok között, 904-ben például Kurszán vezért és kíséretét először tőrbe csalták, majd orvul meggyilkolták őket.

907-ben a Törzsszövetséget leginkább nyugati irányból fenyegette veszély, ugyanis déli-délkeleti irányban már 900-ra megerősítette pozícióit az Alföldön és elfoglalta a Szerémséget. A bolgárok ugyan mindent megpróbáltak, de képtelenek volt megállítani a Törzsszövetség déli terjeszkedését. Keleten, a századforduló táján a besenyők beköltöztek a Törzsszövetség által elhagyott etelközi szálláshelyekre, portyáik továbbra is veszélyforrást jelentettek, de ezt a helyzetet már megtanulta kezelni az egyre erősebb magyarság. Északon, miként már szóltunk róla, a morvákat leigázták a magyarok.

Összefoglalva tehát a Kárpát-medencében a 900-as évek elejére minden adott volt ahhoz, hogy létrejöjjön egy egységes, erős központosított hatalom. Ezt azonban nem nézhette tétlenül a Keleti Frank Birodalom, hiszen ez ellentétes volt hatalmi érdekeikkel, expanziós törekvéseikkel. Ennek szellemében 907 júniusában a németek megindították a hadjáratot.

“A  megfáradt bajorokat letámadják, eltiporják”

A német seregek célja Pozsony – akkori nevén Brezalauspruch – elfoglalása volt, amit úgy kívántak elérni, hogy a Duna mindkét partjáról támadást intéznek. A bajorok annak érdekében, hogy az ellenfél ne fogjon gyanút, hadaik gyülekezőjét a szokásos ennsburgi seregszemlére időzítették. A csel némiképp bevált, ugyanis a magyar előőrsök, akik a gyepűelvét őrizték, csak napokkal később értesültek arról, hogy komoly támadás fenyegeti a törzsszövetséget. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy már az előrenyomulás közben rajtaüssenek Theotmár érsek csapatain. Így viszont megnyílt a lehetőség arra, hogy a magyar főseregek még időben felkészüljenek az ütközetre.

A taktika bevált, ugyanis ez idő alatt a magyar törzsek összeszedték erőiket és körülbelül 40 000 főnyi könnyűlovasságot küldtek Pozsonyhoz, a Duna partjára.
A 907-es pozsonyi csata / Forrás: Mek.oszk.hu

A 907-es pozsonyi csata / Forrás: mek.oszk.hu

Eközben a portyázók meg-megújuló, hirtelen támadásaikkal kizsigerelték, elbizonytalanították a déli bajor hadsereget, és színlelt visszavonulásaikkal folyamatosan maguk után csalták Theotmár csapatait. A magyarok rendkívül taktikus – lényegében a győzelmükhöz vezető – hadviseléséről a történetíró Johannes Aventinus így emlékezett meg:

Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, s hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaru-íjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek; s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A magyarok ellenfeleiket a távolból támadják nyilaikkal, akkoriban nem ismerték a nyílt harcot, a gyalogos csatát, az egymásnak feszülő hadsorokat, a karddal vívott közelharcot; a városok ostromát és körülzárását, várostromot. Szokásuk szerint cseleket alkalmazva küzdenek, hol meghátrálnak, hol szorongatják ellenfelüket, s mindezt annyi velük született fortéllyal, akkora gyorsasággal és katonai tapasztalattal teszik, hogy eldönteni nehéz, hogy mikor veszedelmesebbek ránk nézve: amikor éppen ott vannak, vagy már el is vonultak, ha menekülnek, vagy éppen támadnak, éppen békét színlelnek, vagy hadakoznak. Miközben ugyanis elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülés színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, de bármit tegyenek, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letámadják, fölébük kerekednek, eltiporják és legyilkolják őket.

Id. Wilhelm Lindenschmit: Luitpold bajor herceg halála a pozsonyi csatában, 907-ben / Forrás: Mek.oszk.hu

Id. Wilhelm Lindenschmit: Luitpold bajor herceg halála a pozsonyi csatában, 907-ben / Forrás: mek.oszk.hu

A magyarok aztán Pozsonynál zseniális húzással döntötték el a csata kimenetelét. A megfáradt németeket becsalták egy zárt medencébe, és a környező magaslatokról támadva halomra nyilazták a bajor harcosokat.

A július 4-i ütközetben a bajor seregek színe-java elpusztult, miközben az utánpótlást szállító hajók nagy része a tüzes nyilak martaléka lett.

A pozsonyi csata a magyar hadtörténet egyik legkiemelkedőbb győzelme volt, őseink sikeréhez nagyban hozzájárult a reflexíj és nomád harcmodor. Mind a taktika, mind pedig a fegyver ismeretlen volt a bajorok előtt. Így következhetett be, hogy bár a németek túlerőben voltak, mégis megsemmisítő vereséget szenvedtek a törzsszövetség erőitől.

Tarján M. Tamás történész arra hívja fel a figyelmet, hogy máig nem lehet minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy ki vezette a csatában a győztes magyar seregeket: egyesek szerint Árpád fejedelem irányította a magyar harcosokat, mások azonban úgy tartják, hogy éppen azt akarta kihasználni a Keleti Frank Birodalom, hogy interregnum állt be, mivel Árpád meghalt, utódja, Zolta pedig még nem került hatalomra. Bárki is vezette azonban a magyar sereget, tény, hogy ez az ütközet jelentette a honfoglalás befejezését, miközben megteremtette a lehetőségét a későbbi, Szent István-i keresztény magyar állam megalapításának.

Vezető kép: mek.oszk.hu

A Magyart irtani jöttek, szétverve mentek – Elhallgatott történelmi győzelmünk, a pozsonyi csata története bejegyzés először a PestiSrácok jelent meg.

A fényképek feltöltője és a cikk írója