Jihyun Park, észak-koreai menekült már többször mesélt azzal kapcsolatos szörnyű élményeiről, hogyan sikerült megszöknie Észak-Koreából, most a Metro hasábjaira írt személyes hangvételű cikket minderről.

A jelenleg Nagy-Britanniában élő nő állítása szerint most találta meg a mennyországot, előtte harminc évig a pokolban élt, azt követően tíz évig kereste a szabadságot.

Észak-Koreát úgy kell elképzelni, mint egy helyet, ahová semmilyen információ nem szivárog be a “kinti” világról, csak és kizárólag azt tudhatják meg a polgárok, amit az állam a tudtukra ad – ez pedig legtöbbször nem tükrözi a valóságot. Teljesen hétköznapi, hogy a szomszédok besúgóvá válnak, beszélgetés közben is összeszűkült szemekkel figyelik az ember gesztusait és mimikáját, hátha valami elárulja őt.

Az emberek gyakran eltűnnek, hogy aztán soha többé ne halljon felőlük a család – ilyenkor vagy megölik őket, vagy a titkos munkatáborok egyikébe kerülnek. “Ilyen volt az életem”

– meséli a nő.

Park Cshongdzsinban, az ország egyik kikötővárosában nőtt fel. Először a 90-es években hagyta el az országot az éhínség idején, amikor több ezren haltak éhen az országban. Itt környékezte meg egy férfi, aki jól fizető munkát ajánlott neki Kínában, az országból meg biztonságos távozást az ő és bátyja számára. Végül ebből az lett, hogy bátyjával szétválasztották őket, akit egy évvel később visszahurcoltak az országba. Park azóta sem tudja, hogy él-e még, vagy megölték.

Azokra, akik Kínába szöknek, jellemzően ugyanez vár, mint a testvérére. Észak-Korea és Kína még 1993-ban írt alá egy egyezményt arról, hogy a kínaiak letartóztathatják a szökevényeket, akiket aztán át kell adniuk Koreának.

Park szerint ez a gyakorlat a mai napig működik, a szökevények nagy része hiába jut át a határon, a kínaiak visszatoloncolják őket az országba.

A nőnek sikerült átjutnia Kínába anélkül, hogy rögtön elfogták volna, azonban az ő sorsa sem alakult egyszerűen. Kiderült, hogy a férfi rabszolgának adta őt el, évekig dolgozott rendkívül mostoha körülmények között. Elmondása szerint fogalma sem volt az észak-koreai munkatáborokról egészen addig, amíg ott nem találta magát az egyikben 2004-ben. Ekkor ugyanis őt is elfogták és visszatoloncolták. Hat hónapon keresztül volt börtönben, ahol folyamatosan kínozták, és egy átnevelő-programban is részt vett.

Park részletesen mesél a bezártság körülményeiről is: másfél négyzetméteres helyen voltak összezsúfolva többen, 40-50 emberre egy vécé jutott, amely el sem volt rendesen takarva, tehát több tucat ember nézte egymást vécézés közben. Az őrök állandóan fegyelmezték őket, nagyon gyakran erőszakkal is: Park visszaemlékszik egy olyan esetre, amikor a női börtönőrök rugdostak meg idős embereket. Neveiket nem használták, csupán egy számot kaptak az őröktől, ezen szólították őket. Mivel aludni sem volt helyük, Park pedig egyszer szóvá tette, hogy csak egy kicsivel több hely kéne ahhoz, hogy le tudjon heveredni a földre. Válaszul vasbetétes cipővel rugdosta meg az egyik őr, aminek következtében alig tudott járni egy hónapig. Egyszer arra kötelezték, hogy saját kezével takarítsa ki a vécét mindenféle eszköz nélkül.

Nőnek lenni rendkívül nehéz volt ezekben a táborokban, a menstruációkor ugyanis semmilyen egészségügyi eszközt nem biztosítottak a számukra.

A nők így törölközőket vágtak szét és azt használták, ám mivel tilos volt mosniuk, ezért újra és újra kellett használniuk őket mosás nélkül. Egyszer elkapták Parkot, ahogy mégis kimossa a rongyokat, ekkor azzal büntették, hogy a véres ruhadarabbal fején kellett rengetegszer elismételnie, hogy bocsánat.

A szenvedések közepette Park elhatározta, hogy nem fog ételt venni magához, így csökkentve a fájdalmakat. 13 napig bírta, ezt követően átküldték egy munkatáborba, ahol napi 18 órában kellett házakat építeniük és lebontaniuk. Napi háromszor kaptak fél órás szünetet az étkezésre, amely során kőkemény rizst kellett enniük – azt, amit Kínában jellemzően csak a disznók etetésére használnak. Park munkatársai sorra haltak bele a mostoha körülményekbe, amelyek őt sem kímélték. Lába sebes lett, és elfertőződött. Ekkor helyezték át egy másik munkatáborba, ahol már rohadni kezdett a lába.

[kapcsolodo]10-meghokkento-erdekesseg-eszak-korearol-amin-mi-europaiak-teljesen-elkepedunk[kapcsolodo]

Végül nagybátyja segítségével jutott ki a táborból szörnyű állapotban, aki viszont ezt követően magára hagyta. Parknak nem volt hova mennie, és az utcán élt, lába ekkor már olyan állapotban volt, hogy nappal legyek köpték be, éjjel pedig alkalmi szállásain gyakran a patkányharapások miatt fertőződött tovább a seb. Végül kórházba került, ahol az egyik lábát le kellett vágni.

[next]

Park két hónap után tudott újra járni, ám ekkor eldöntötte, hogy egy percet sem marad az országban, így Kína felé ismét megszökött.

“Ekkor értettem meg, hogy Észak-Korea nem más, mint egy hatalmas börtön, és azok, akiknek itt kell élniük, azok rabszolgaságra, kizsákmányolásra, elnyomásra és üldöztetésre vannak ítélve.”

Kínában aztán gyermeke született, aki papírok híján sem nevet, sem állampolgárságot nem kaphatott, mivel anyja illegálisan tartózkodott ott. Még akkor sem, ha mindez ellentétes volt azzal, amit a születendő gyermekek jogairól írnak az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában. Végül emiatt el is vették tőle a gyermeket, aki aztán egy évvel később került vissza hozzá.

Parknak sikerült végül eljutnia Angliába férjével, ahol fia már egyetemre jár.

A nő a beszámolójával arra akart rámutatni, hogy Észak-Korea még mindig az emberi jogok vakfoltja. Annak ellenére, hogy rendkívül kevés információ jut be és ki az országból, nem kétli, hogy pontosan ugyanolyan embertelenség van az országban, mint amivel ő találkozott, és semmi sem változott azóta.

[kapcsolodo]kozeledik-a-megtorlas-ideje-eszak-korea-elegans-bosszut-all-del-korean[kapcsolodo]

A fényképek feltöltője és a cikk írója